Egyetlen útja van a lélek derűs békéjének - ezt tartsd észben virradatkor, napközben és éjjel: ha lemondasz a választásod hatáskörén kívül eső dolgokról, ha semmit nem tartasz sajátodnak, ha mindent átengedsz az istenségnek, a sorsnak.- Epiktétosz

Nemrég történt velem, hogy 24 órás műszak után szerettem volna hazaindulni autóval. Ehelyett azonban talán a fáradtságtól, talán a kialvatlanságtól, vagy az ebből fakadó kábaságtól kifelé tolatás közben megnyomtam az autóm egy tölgyfa rönkjével. Csodával határos módon azonban sem nekem, sem az autómnak nem esett komolyabb bántódása, a hátsó ablaküveget nem számolva, ami persze ripityára tört. 

Amikor kiszálltam, hogy felmérjem, mi károsodása történt a járműnek (és a nyakamból egyesével szedegettem ki a szemcséket), nem kezdtem neki szidni az aprószenteket, mint korábban szoktam, nem álltam neki anyázni vagy tehetetlen dühömben csak simán hőzöngeni. Helyette magamba szálltam, kicsit elgondolkoztam, és rájöttem, észszerűen történt ami történt. Az önsanyargató életvitelem, a túlterheltség és az ebből fakadó folyamatos stressz volt az, ami dekoncetráltságom okozta: jogosnak láttam hát az okot és az okozatot, mint összefüggést. Hálát adtam inkább az égieknek azért, hogy nem valaki másnak a kocsiját törtem össze, vagy nem valami falnak szaladtam neki vagy esetleg valami középületnek- annál nagyobb lett volna a szégyen.

Mit tudunk tenni az ilyen jellegű stresszhelyzetek (és a kortizol) ellen?

Megragadom a lehetőséget, hogy átugorjam a hagyományos "járjon minél többet a természetbe", "sportoljon és mozogjon sokat", "fogyasszon vitaminban gazdag ételeket" sablonokat, mert az ilyennel rengeteget tömik a fejünk a háziorvosok. Van viszont néhány könnyen alakítható szokásom, ami segíteni szokott nekem abban, hogy bedaráljam a stresszt (és nem egyszer vele együtt a haragot is). 

Például, a következő napra való felkészülés, mint rituálé. Ennek a szokásnak a hatalmát az ókori sztoikus elődeink is felismerték. Én mindig előző este összekészítem a másnapi ebédemet- hogy ne hajnali 4-kor kelljen ezzel szórakoznom, előidézve az "úristen, elkések" feelingjét. Van, hogy előre kihajtogatom a székre a másnapi ruhát - hogy ne verjem fel a családom a zörgéssel. 

Munkába menet igyekszem mindig lassítani egy kicsit. Vagy, amikor otthon vagyok, csak simán gyönyörködni a táj szépségeiben, különösen akkor, amikor kedvenc kirándulóhelyem, a Normafa felé tartok. 

A nevetés fiziológiai és biológiai értelemben véve is javítja nem csak a közérzetet, hanem az immunrendszer erősségét is. 

De az összes közül, amit a legtöbbre tartok, az akkor se más, mint a meditáció. Ami valójában egy rém egyszerű dolog. Napjában jómagam 5 alkalommal szoktam vezérlő értelmem mélyére hatolni. Egyszer felkeléskor, mindig inteni szoktam magam, az adott nap ne legyek kapkodó, se hanyag. Délben, vagy inkább ebéd közben mindig megismétlem: parányi az a földdarab, hol mindennapjaim tengetem, egy apró homokszem vagyok a szélben, semmi más. Majdnem nyolcmilliárdnyian lakjuk a Földet- és én csak 1 vagyok közülök. A rendelkezésemre álló idő, amit az élők sorában eltölthetek, nem több, mint egy fúrófurat. Délután mindig beismerem: általában más a kilőtt nyíl röpte és más az értelemé. Az értelem ráadásul még gyorsabban is repül a célja felé, mint bármi más. Én dönthetek, a sorsom alakulásáról, melyik útra lépek, hogy a helyesre vagy a helytelenre, azt majd az idő eldönti. Engem viszont kényszeríteni ártó szándékkal a világon nem lehet semmire. Este: sose felejtek el gondolni az utolsó órámra. Emlékeztetem magamat arra, rám is ugyanaz a sors vár, mint mindenki másra. Tudatosítom, holnap is úgy kell viselkedjek, hogy lehet, az a nap lesz az utolsó. Elalvás előtt általában mindig gondolok arra, hogy az emberek egymásért születtek. Vagy tanítani, vagy tűrni kell őket, más opció- tényleg nincs.

Ezen mantrák szoktak engem átsegíteni a nehéz napokon.