"Ne kicsinyeld le a halált, inkább derűs lélekkel fogadd, mint a természet akarata szerint történő dolgok egyikét" -Marcus Aurelius
Miért félünk úgy a haláltól? Azért, mert fájhat? Dühöt, haragot, izolációt, akkor, amikor egyenesen tegyük fel, haldoklunk? Mi legyen az ezekre adott válaszreakció? A depresszió, vagy a csendben való felkészülés az elválásra és elválasztódásra? Mire van szüksége egy haldoklónak ilyenkor valójában?
A válasz: elfogadásra. Igaz, ehhez a szakaszig már nem mindenkinek marad ideje eljutni. A halál sokszor hirtelen jön (akár egy baleset formájában), és akkor végképp nincs idő a fent említett fázisokon végigmenni, pedig a halálra készülődőknek pont a legnagyobb szüksége a nyugodtságban rejlik.
A sztoikusok sem állítják, hogy a bölcsek lelke ellenállhatna például mondjuk annak, ami mindenkivel meg fog történni egyszer, ilyen vagy olyan módon. Amiképpen másféle indulatoknak sem, feltéve, hogy ítélőképességük ép és érintetlen marad, elmélkedő tartásuk sem kárt, sem változást nem szenved, és tudatosan semmiben nem engednek félelmüknek és fájdalmuknak- igen, még a halál biztosan közelgő állapotához érve sem. Pedig, ahogy Arisztotelésztől tudjuk, soha senki nem lehet boldog a halála előtt.
Ha meg akarjuk határozni a dolgot a maga puritán egyszerűségében, akkor azt mondjuk, a halál nem más, mint egy biológiai esemény, amikor egy élő szervezet komplex működése végérvényesen leáll. Valójában a vallások a születéssel együtt is ugyanolyan kulcsfontosságot tulajdonítanak: halálnak is. Gyakorlatilag egyetlen világvallás sem tudna létezni a jelensége nélkül.
A sztoikusok szerint (és ezen véleményen jómagam is osztozom): a halál nem merül ki az adott élőlény elpusztulásával. Nem elégszünk meg a klinikai halál, agyhalál, és a biológiai halál tünetegyüttesével, azzal, amivel az orvostudomány érvel szimplán, mert ettől a kérdés bizony jóval komplexebb. Valójában az élet fonala életünk során a legmagasabb szintekről bomlik lefele- ezt hívhatjuk akár az öregedés élettani folyamatának is. A lélek hallhatatlansága mellett viszont gyakorlatilag kiállt az összes görög filozófus, Platóntól számolva gyakorlatilag mindenki, legalábbis az ókorban mindenképp. A lélek nem más, mint a test foglya. A lélekvándorlás, mint tan bizony megjelent már akkor is, és nem feltétlen a távolkeleti bölcsek hatására. Továbbá, igaz nagyon alapszinten ugyan, de: megjelent a folytonosság, mint kontinuitás az életpályák között (metempszükhószisz). Az emberek lelke a fizikai test halála után egy másik testbe vagy formába vándorol, azaz emberi, állati vagy növényi alakban újra megszületik.
Kérdés ezek után már csak egy maradt: ha a lelkek tegyük fel, tovább élnek, hogy képes ezeket befogadni a világrend, de már időtlen idők óta? A válasz egyszerű: a permanens változás. Amikor megszülettünk, részese lettünk egy alkotó egésznek. De mi magunk is egy változás (a halál) miatt felszívódunk majd egyszer. Ősanyagok egyesülése, majd változása- ez a természet, mint formáló és alkotó erő titokzatos műve. Ezen törvény alól pedig tényleg nincs kibúvó, ha nem ez történne, az olyan volna, mintha nagyjából azt akarnánk, hogy a ló ne nyerítsen többet. Életünk időtartama amúgy is parányi, körülbelül egy fúrófurat, a Föld, ahol élünk nem más, mint egy arasznyi méret- a rész- egész viszonylatot alapul véve, persze. Ha a változás bekövetkezik, és meg is halunk, azzal tudunk helyet engedni az utánunk következő generációknak, nemzedékeknek, hogy aztán később mi magunk is a feledésbe merüljünk egyszer.
Valójában egyáltalán nem elvont kérdésekről van itt szó. Sokszor személyes levelek, naplóbejegyzések, formájában fennmaradt írásaikban és előadásaikban adták meg a valódi válaszokat a sztoikus bölcsek (és a gyászolóknak a vigaszt persze). Ne feledjük ugyanis, a halál minden kötelezettségünktől megvált: a temetés intézése, módja, a ceremónia már úgyis csak az élők számára lesz a vigasztalás, mint a holtaknak segítség. Méltóság és kegyelem- talán ez lehet az utolsó ajándék, amit mi élők még adhatunk, egy eltávozónak.
