Kedves Olvasóm!

Előre felhívom figyelmed, a most következő írásom műfajában erősen eltér az eddig tapasztalt bejegyzéseimhez képest. Egyrészt, novellát adok most kezeid közé. Másrészt, a nyugalom megzavarására eléggé alkalmas. Csak erős idegzetűeknek ajánlom!

2018 novemberét írtuk.

Ahhoz, hogy a késő őszi tájképben gyönyörködni tudjak, nem kevesebbre vállalkoztam, mint arra, hogy megmászom a Zobor- hegyet Szlovákiában, a Kisalföld végén található Tribecs- hegység egy nyúlványát. Előzetesen bevallom, fogalmam sem volt, mire vállalkozom, nem néztem utána a konkrét túraútvonalaknak, nem is sejtettem,  hogy ez valójában egy erdősztyeppe (a helyiek ezt úgy hívják: "lesostep"), csak ráböktem a térképre, hogy menni akarok valahová. 

Meglehetősen korán, hajnali 5-kor indultam útnak, Szlovákiába érve Párkánynál szálltam át, a semmi közepén fekvő vasútállomáson. Szinte alig telepedtem le, de elég gyorsan jött is a kalauz. "Dobré ráno"- köszöntött be a kupémba, hol egymagam tartózkodtam.  "Lístky prosím!"- nézett rám meredten, mire én egy gyors "áno" kíséretében zsebemhez nyúltam. Le is csippantotta a lézerrel, és odavakkantott egy ilyesmit: "Đakujem vel'mi pekne, št'astnú cestu", és magamra is hagyott. Az álom hamar elnyomott, mire magamhoz tértem, egy férfi hang annyit közölt a hangosbemondón keresztül angolul, hogy: "The next stop is: Nitra". Össze is szedelődzködtem nagyon is hamar, mert nem akartam Nagyszombatig utazni. 

Arra számítottam, hogy régészetben gazdag lelőhely révén, tele lesz a környék múzeumokkal, hegymászás után lesz majd hol kiereszteni a fáradt gőzt. A várat így megkerülve, elkezdtem a dombon caplatni felfelé, keresvén egy felvonót, vagy ahogyan azt tótul mondják, "lanovkát"- legnagyobb pechemre egy, az utamba akadt idősebb erdész közölte velem, amit keresek, azt már 2004-ben bezárták. A hegy tetején állt egészen 1921-ig egy Milleniumi emlékmű- amit cseh zsoldosok a talpazattal együtt porig romboltak. Útközben megakadt a szemem egy tájékoztatón, amit fogyatékos szlovák nyelvtudásomnak hála, de végtére is ki bírtam bogózni, mit akart nagyjából jelenteni: "Zobor- hegység: azon Zobor nagymorva vezérről kapta nevét, akit a Honfoglaló magyarok akasztottak fel, egy hegyen álló tölgyfára". Elképzelni nem tudtam, a sokadik szerpentin után, miért annyira közkedvelt ez a hely a környéken lakó (többségében) szlovák lakosok számára kirándulni. Egyszerűen látni lehet rajta, hogy a tájképet számtalanszor megpróbálták már (erőszakkal) megmásítani. Valamikor 2015 körül (ha értesüléseim jók, persze), óriáskeresztet akartak oda emelni- eredménytelenül.

Ráadásul a vár igazi látványosságai, a Vazul- börtön a Szent Emerám püspöki székesegyházzal együtt restaurálás miatt pont zárva voltak. A Kálvária kárpótolt a lyukra futásom miatt valamennyire- a róla nyíló kilátás a Zsibricára, nos az több, mint lélegzetelállítónak bizonyult, így a napom mentve lett valamennyire. A Zsibrica alján fekszik ugyanis Verebély (Vráble), és persze Nemesdicske, a nótában, amikor azt énekeljük, hogy a "Csitári hegyek alatt régen leesett a hó"- valójában ezen környéket, meg persze Alsócsitárt értjük alatta, hol Kodály Zoltán valaha népdalokat gyűjtött.

Ezért talán csak megérte ennyit zötykölődni'- gondoltam, és igyekeztem az utamba akadó helyieket rávenni, lőjenek rólam minél több, előnyösnek tűnő képet, hogy legyen mit este a facebookra feltölteni, és ezzel jó sok lájkot besöpörni.  A Szvatopluk téren igyekeztem minél több szuvenírt, ajándéktárgyat, hűtőmágnest és képeslapot venni, a postán minél több barátnak, ismerősnek ezáltal (már kinek persze tudtam az irányítószámát és levelezési címét) küldeni üdvözletem. Nem mulasztottam el betérni a Billába, hol aztán alaposan bevásároltam a kedvenc termékeimből, amiket aztán Magyarországon biztos nem lehet megkapni (ma még): Kofola, Parenyica,  Slovakia chips, Mlatá Káva, na és persze a kedvenc söröm, a Corgoň Svetlé Leziek, utóbbit több kartonnal- és néztem, hogy a maradék euróim és centjeim miként szálltak a magosba. 

Amíg a vonaton döcögtem Budapest felé, bevallom, egy kicsit sikerült eláznom- az előző párkapcsolatom alig pár hónappal ezelőtt szakadt meg, végérványesen. Abban az időben ha lehet még többet cigiztem, amitől mélyebb és rekedtesebb volt a hangom. Az exem egy szlovák szótár miatt rám írt a messengeren, hogy nála felejtettem- valamit gyorsan hazudtam neki egy találkozóról, és gyorsan le is tiltottam, mert ezt addig a napig el is felejtettem, hogy ki kellett volna ebből a kontaktlistából is törölni. Pedig tipikus párt alkottunk az életben, akik együtt ebédelnek vasárnap húslevest darált hússal, és együtt vesznek ki közös albérletet, s kezdenek el dolgozni a gyerekprojekten. Kézen fogva jártunk, csókolóztunk folyamatában a romantikus programok alkalmával, pakoltuk fel a bárgyú szelfiket, havi/ 2 alkalom átlagsebességgel. Játszottunk a gyerekeknek szánt fajátékokkal az erdei tanösvényeken, körbetekertük bringával a Balatont, 2 alkalommal is elénekeltük a Mennyből az angyalt karácsonykor, és mégis, valami iszonyatosan elromlott a végére kettőnk között. Botrányos keretek között magam mögött bevágtam az ajtót- csoda, hogy rendőrségi ügy nem lett az egészből.

'Az értelmes társas életre született lény, kára vagy java nem attól függ, ami éri, hanem attól, amit tesz. Éppen így erényességet vagy bűnösséget sem az dönti el, ami érzi, hanem az, amit cselekszel"-Marcus Aurelius könyvéből felnéztem egy kicsit, majd láttam, hogy közeledik lassanként a Nyugati, különösen bántotta a szememet  a falon Nagyvázsony madártávlatból lőtt képe, ahogy MÁV lerohadt kocsijait és szolgáltatásait reklámozni akarták. Legszívesebben azonnal letéptem volna a falról és kihajítottam volna az ablakon a környéken flangáló kóbor kutyák közé. Dolgozott bennem az alkohol meg a düh, jó nagyot belerúgtam az egyik székbe, és csak reménykedtem benne, hogy senki nem figyel rám. Aktívan élt emlékeim között az első séta a Gellérthegyen, az első közös fotó a Camponából, a Tropicariumból, kék színű cápás háttérrel- egyszer csak felismertem, hogy megint gyötör engem a szerelmi bánat. Most valahogy nem voltam túl befogadó, az ókori római bölcsességek lepattogtak rólam. 

Hazamentem, de miután lepakoltam, úgy voltam vele, le kéne menni szórakozni egy kicsit. A belvárosi diszkóknak lőttek, 21 után csak a kemény lehúzás megy és az itallapok árai is az egekbe kúsznak- de akkor hova menjek hát?

"Ha vajon a Nyugati pályaudvar nem a földrajzi fekvéséről kapta a nevét, akkor tényleg miről?" tettem fel magamnak a kérdést- "Az itt dolgozók ugyan hány százaléka tudja, hogy Gustave Eiffel tervezte?". 

A felhajított kőnek nem rossz, ha leesik, ahogy nem volt jó az sem, mikor felszállt"- villant be Marcus Aurelius egy sora az eszembe. Előttem 2 fiatal férfi sétált, és egy (számomra legalábbis) szociológiai jellegű kérdést boncolgattak: 

-" Szerinted két hajléktalan verekedésének lehet társadalmi üzenete?"- tette fel a filozófikus kérdést az egyik, mire a másik csak az állát vakargatta, a választ azonban nem tudtam már kikagylózni, mert el kellett vonuljak a hátuk mögött. 

"Traianus IC érkezik Bukarest Nord felől a 2-es vágányra. A vágány mellett kérjük vigyázzanak. Kérjük, az állomás területén ne..."- szállt az őszi éjszakán a fülembe az üzenet. 

Volt kollégáimra, egyetemi csoporttársaimra gondoltam. Voltak, aki elő lettek léptetve, és például emlékszem mind a mai napig valakire, Új- Zélandra került dolgozni, rögbiedzőként, egy amatőr csapathoz. Más saját céget alapított, vagy jobb ajánlatot kapott és átment egy konkurens csapathoz. Olyan is volt, aki (hozzám hasonlóan) független volt, és nem okozott gondot neki egy átbulizott görbe este után, másnaposan bemenni dolgozni. Körülbelül úgy, mint akit kicentrifugáztak. Olyan volt női csoporttársam is volt, aki egyenesen az egyetemi előadásról ment szórakozni, vagy persze fordítva. Aztán persze a gyenge tanulmányi eredményei miatt később "bedaráltatott".

Lecaplattam a lépcsőn, vetettem egy gyors pillantást a gyroszozó felé, és hirtelen megakadt a szemem egy prímáson, aki némi aprópénzért cserébe mindenkinek elkezdett játszani valamit. Egy időre hát én is elkezdtem figyelni, mit "csapat". Őszbeforduló szakállán apró pogácsadarabokat láttam hintázni- kicsit meg is sajnáltam az öreget, és be is tettem a kalapba pár száz forintot, és annyit kértem, játssza el nekem Lakatos Sándortól a "Látod, édesanyám" című magyar nótát. El is kezdte nekem húzni, bár a vonóval néha megcsuklott, s nem egészen úgy adódtak össze a szólamok, ahogy kellett volna néha, ének nélkül meg végképp nem volt az igazi- de mindenképp nagyra értékeltem, hogy egyáltalán megszólaltatta a méltán nemzetközi hírű magyar nótát. 

(Folyt.)