"Ha elviselhetetlen, akkor se zúgolódj, mert ha veled végzett a baj, maga is felőrlődik"- Marcus Aurelius. Elviselhetetlen lelki fájdalmaim enyhítése érdekében vettem meg magamnak meg azt a  puhafedeles könyvet, a Nyugati tér aluljárójának egyik antikváriumban, leértékelve. Sokáig félre is dobtam, volt, hogy hónapokig otthon porosodott- a polcon. Akkor még sejtelmem sem volt, micsoda értéket vettem a kezeim közé, s hagytam az elhúzódó hezitálásom miatt majdnem veszni, mert ki akartam szortírozni... Mai fejjel már tudom, hogy mekkora hibát követtem volna el.

-------------------- 

Az aluljáró egyébként -minden tiltás ellenére- csak úgy úszott a kékesszürke cigifüsttől. Négy (örökké koszos) utcagyerek szaladgált a flaszteron, ami a késő esti időpont ellenére, csak úgy pulzált az élettől. Az M3-as metró, a 4-es, 6-os villamos, több buszmegálló, valamint a West End csak úgy keringette befelé a tömegeket, megállás nélkül. Munkából hazafelé vánszorgó, továbbá a Fornettinél vacsoráért sorban álló emberek, a megfeszített munkatempóban dolgozó pékárusok, na meg persze az egyenruhások, és a hol békésen, hol hőzöngve dűlöngélő hajléktalanok adták ki éppen akkor az utcaképet. Tudnának a boltosok mesélni mit, de szinte soha nem akarnak mondani semmit a részegekről, a narkósokról, na meg persze a kötekedőkről. 

Amikor arra mentem, engem is le akartak "csak egy százassal" tarhálni, de megpróbálván lerázni, az arcomba ordított valami kedveset. 

Nem oda akartam menni eredetileg, de végül is csak sikerült kikötnöm a Borharapóban, az olcsó lőre beszerzésének reményében bizakodva. A szomszédos klotyónál viszont még utamba akadt egy kurva, a szó szoros értelmében. Míg az aurájához nem értem, a csillagokat bámulta, de mire egy közelebb és közelebb értem a korhely ajtajához, el is állta utam. Magára erőltette a "dolgozó lány", az "éjjeli pillangó" némiképp hitelesen is előadott szerepét. Az öltözékéből egyből le is szedtem, nem a vendégek közül való, és nem is a villamosra vár. Azért azon még volt időm elgondolkozni, mi van, ha ez egy álruhás rendőrnő?

- Szia hercegem- szólt.

- Szia- válaszoltam, és nyúltam a kilincs felé-.

Bentről, a csehóból elkezdett üvölteni a mulatós zene. A Dupla Kávé Boldog Névnapot! c. opusza szűrődött ki, idegőrlő basszusokkal. "Az ídöesanyáááááád"- üvölti egy részeg. Végigmértem az előttem álló hölgyet, alkatra talán nem is lett volna olyan rossz, de bárcsak ne nyitotta volna ki a száját, úgy lógtak ki onnét a fogai, mintha bomba robbant a szájpadlásában volna. 

- Érdekel szex?

- Mennyi?

- Látom szivi, nem vagy kezdő... (fújtatott egyet) Hát... Ócccsó, kétezerért szaxi, 3 az aktus, 5 a komplett- mire kimondta, már húzódott is volna felém. Látta, hogy nem küldöm el azonnal és lendületből, így bátorságot vett, és így folytatta:

- Mehetünk hátra a szexsoppbaaa, ha hozzád nem tudunk menni Drága... 

- Kösz, ne haragudj, nem. Én piálni jöttem- mondtam neki- és különben is, bárhol találok magamnak ingyen... 

- Na csááá.

------------------

Betértem a lebujba, az ütött- kopott asztalok és székek közé, ahol megláttam a zenegépet a sarokban. A társaság ha lehet, ugyanolyan lerobbant volt, mint az előző lány az aluljáróból, ha nem még aljadékabb. Egyedül egy valaki volt, aki aztán tényleg teljesen spontán bukkant fel, és az nem volt más, mint régi gyerekkori barátom, Bence, aki óvodáskorom óta a cimborám volt, viszont- sajnos, éveken át keresztül nem beszéltünk.

-Bence!!! Te vagy a fény az éjszakában!!!- 

- Nahát! Szevaaa!!!- féloldalt felemelve tenyerét és alkarját, adott is egy pacsit, és meg is öleltük egymást.

- Iszol valamit?- kérdeztem, és nagy megelégedéssel konstatáltam, lesz este kivel beszélgetni. A fojtogató magány, ami napok óta hűséges kutyaként kísért engem, most végre behódoló pózba kényszerült, pitizéssel egybekötve.

- Most hogy mondod, miért ne. Egy Kőbambit ha hozol, nagyon megköszönöm. Szeretsz még biliárdozni?- kérdezte, és nyúlt is a zsebéhez, hogy egy Arany Marlboróval megkínáljon.

- Kösz, ne. Ma már vagy négyezer szálat elnyomtam. Rögtön jövök- mondtam, és beálltam a pulthoz, hogy magamnak és régen látott barátomnak rendeljek. Hátul 6 totál lepattant embert láttam egy asztal körül ücsörögni, férfiak, nők, vegyesen. Koszosak voltak, büdösek, öltözékük hetek óta nem látott mosást, őszintén szólva, semmi jót nem néztem ki belőlük.

----------------------------------

Bencére valójában kisgyerek kora óta emlékszem. Barátságunk nagyjából ötödikes korunk óta datálódik, a Hárshegyi táborban ismerkedtünk meg. Igaz ugyan, hogy az évek messzire sodortak minket egymástól, de a viszontlátás az adott nap, sok mindent felülírt.  Ólomkatonákkal játszottunk a pagodák alatt, esős idő révén elkezdtük a pagodák alatt feltúrni a játékokat, amiket az Önkormányzat nekünk szánt. Voltak, akik változatlan a foci- meg röplabdákat keresték, a berregő, világító és felhúzható kisautók meg favonatok mellé, a lányok inkább ugrálóköteleket kutatták, a plüssmacikkal egyetemben, de mi kipécéztük magunknak a tarkabarka népeket a rácsos- műanyag dobozokból. Engem a piros- fehér- kék, első látásra francia katonák érdekeltek, míg Bence leragadt az elefántos katonáknál, akiket némi képzettársítás után egyből össze is rakott Hannibál pun hadaival. Én próbáltam győzködni, hogy azok valójában Xerxész perzsa király hadai voltak, míg Bence nem győzött engem puhítani, hogy a punok hadat üzentek nekem, és közelgőben voltak már a Pireneusokon át, úgyhogy készüljek, és szerezzek magamnak dobókockát, hogy le tudjuk meccselni, amit le kell. Igazándiból sosem rajongtam sem a punokért, sem a karthágói hadvezérért, de belementem egy fiktív csatába- amit az én kedvemért azért Borogyinónál vívtunk meg. 

---------------------

A tábor után Bence tudom, hogy kemény gyerekkort élt meg. A szülei elváltak, az apja el is hunyt, az anyja iszákos lett, és a Szent István körút 5. szám alatti lakásuk is odalett. A nagyapja nevelte fel végül, a gimnáziumban Bence érdeklődése a biológia és a herpetológia felé fordult- addig voltam képben dolgaival, amíg be nem került dolgozni az Állatkertbe, és kígyászkodni nem kezdett. Annak rendje és módja szerint be is jelöltem a facebookon, de bevallom, nem követtem be, következésképp a beszélgetések is hosszú évekre elszáradtak, így nem volt tudomásom további sorsának érdemi alakulásáról. 

Kifizettem az italokat, és cimborám elé ültem, és feltettem angolosan a kérdést, hogy van, aztán először arra számítottam, hogy majd az időjárásról kezdi majd fújni a púdert. Közben a hajléktalan társaság elkezdett szállingózni, helyüket átvették rockerek, punkok vegyesen, az egyikük Depeche Mode-t nyomott be, és a szintipop dallamaitól nekem is elkezdett emelkedni a hangulatom egy cseppet. Egy hölgy, (talán valami Dórának hívhatták, ha jól hallottam), agyonpiercingelt arcát Bence válla felé fúrta, majd Bence szakállára nyomott egy puszit, majd eltűnt. 

- Ő a párom- mondta nekem- 1,5 éve lakunk együtt.

- Az szép. - vetettem egy lopott pillantást a foncsorozott, színes üvegekre- Gratulálok. Minden rendben is van köztetek? 

- Ja. Jól megvagyunk egymással - így Benyó.

- Akkor mondd már meg, miért jártok kocsmázni? - tettem fel a költői kérdést- Miért nem mondjuk, kirándultok inkább? Én még megértem magamat- húztam egy jó nagy kortyot a sörömből, és nagyjából 4 percben régi-új pajtimra zúdítottam csak a legutóbbi 8 év történetét. Meséltem neki az egyetemi évekről, a diplomámról, a kudarcaimról, hogy külföldi karrierben gondolkodtam, többek között Bécsbe vágytam, mégis ennyi nyelvtudás mellett még mindig Magyarország gazdaságának szekerét próbálom lökdösni. Elmondtam, nemrég szakítottam, és most bánatomban a csehóban itatom az egereket, Szlovákiában túráztam, meg amúgy is szinte hetente meghódítok magamnak egy csúcsot, és mégsem bírom élvezni, mert ahova mennék, nos az a kavics, ami a cipőmbe került a komolynak hitt kapcsolatom vége miatt, most már nagyon töri a sarkam. Legnagyobb meglepetésemre Bence elismeréssel adózott az életem alakulása felé. Ez eléggé meg is lepett. 

- Az az igazság, hogy mi meg együtt lakunk egy bérelt lakásban, a Lenhossék utcában. Tudod, ott a Klinikák környékén- mondta, és a telefonját kezdte babrálni, hirtelen el is némult egy percre.-

- Na. Alakul ez, Bencus...- szóltam, és kezdtem bekönyvelni, holnap megint indul a robot elölről... Megint mehetek dolgozni, már persze amíg van hová... Csak a hülye nem szedi le rólam, hogy már hónapok óta szét vagyok csúszva... Bence meg megfogta a mobilját, és különböző színárnyalatú kígyókat kezdett el nekem mutogatni...

- Te jó ég, Bence... Ezekkel dolgozol most együtt? Úgy tudtam, az...

- Igen, az Állatkertben dolgoztam, de már felmondtam. Elvégeztem egy programozói OKJ-t, és most egy multinál dolgozok. Nem is a számítógépes tudásomra voltak kíváncsiak, hanem az angolom az, amivel levettem őket a lábukról...

- Tudom Bence, na de ezekkel éltek ti együtt? Hát nem féltek hogy valamelyik halálra szorít titeket? Vagy megmar?

- Ezektől nem kell félni. A viperafélék tartása Magyarországon szigorúan tilos, és életveszélyes...

- Bence... Én úgy emlékszem vissza bioszórákról, hogy minden egyes kígyónak van méregfoga... Sose lehet tudni, milyen mutációk lakoznak bennük, még akár egy pitonnál is... Úristen... Fúúúj...

Erre cimborám továbbgörget egy másik lementett mappa felé, ahol egyenesen egy (mint megtudtam: argentin) szivárványos boa, legalább szemmértékkel mérve is másfél méter hosszan,  U alakot felvéve kanyarodott fel az éjjeliszekrény ajtaja felé... Oldalán az ovális pettyek és foltok már rendesen ki voltak világosodva, full laikus szemmel is összeraktam magamnak a képet: ez bizony már évek óta a lakásuk állandó vendége...

- Egyszer ha gondolod, átnézhetnél hozzánk, dumálhatnánk, sörözhetnénk- dobta be a javaslatot Bence- és megmutatom neked mindegyiket. Megpróbáltam a megértőbbik oldalamat mutatni neki:

- Őszintén, én elhiszem, hogy te rajongasz értük. De amúgy a párod mégis, mit szól hozzá?

- Semmit. Már megszokta. Van, hogy a nyakába veszi, főzés közben- mondta Bence- Kérsz még egy sört?

- Hát nem is tudom, lassan indulok. Ha nem haragszol. De az ismerőseim között fenn vagy. Majd írunk, dumálgatunk, aztán majd összeütünk valamit. Hiányoznak azok a tábori napok...

- Rendben van, Barátom - nyújtotta a kezét, és kezdtünk búcsúzni egymástól. - Amúgy meg amiatt a lotyó miatt ne emészd magad. Nőkből annyi van a világon, mint a nyű. Találd meg az igazit!- mondta, és még egy utolsó bele is szippantott a cigarettájába, aminek a parazsa nyílegyenesen "megbámulta" a plafont, majd egy határozott mozdulattal bele is vágta a hamutálba. -Válts nézőpontot. Legalább megszabadultál egy aljas kis cafkától, aki téged (ahogy elmondtad, de) pénztárcának nézett.

Ahogy indultam volna haza, még akadt egy nem várt meglepetés a számomra...

Kedves Olvasóm!

Előre felhívom figyelmed, a most következő írásom műfajában erősen eltér az eddig tapasztalt bejegyzéseimhez képest. Egyrészt, novellát adok most kezeid közé. Másrészt, a nyugalom megzavarására eléggé alkalmas. Csak erős idegzetűeknek ajánlom!

2018 novemberét írtuk.

Ahhoz, hogy a késő őszi tájképben gyönyörködni tudjak, nem kevesebbre vállalkoztam, mint arra, hogy megmászom a Zobor- hegyet Szlovákiában, a Kisalföld végén található Tribecs- hegység egy nyúlványát. Előzetesen bevallom, fogalmam sem volt, mire vállalkozom, nem néztem utána a konkrét túraútvonalaknak, nem is sejtettem,  hogy ez valójában egy erdősztyeppe (a helyiek ezt úgy hívják: "lesostep"), csak ráböktem a térképre, hogy menni akarok valahová. 

Meglehetősen korán, hajnali 5-kor indultam útnak, Szlovákiába érve Párkánynál szálltam át, a semmi közepén fekvő vasútállomáson. Szinte alig telepedtem le, de elég gyorsan jött is a kalauz. "Dobré ráno"- köszöntött be a kupémba, hol egymagam tartózkodtam.  "Lístky prosím!"- nézett rám meredten, mire én egy gyors "áno" kíséretében zsebemhez nyúltam. Le is csippantotta a lézerrel, és odavakkantott egy ilyesmit: "Đakujem vel'mi pekne, št'astnú cestu", és magamra is hagyott. Az álom hamar elnyomott, mire magamhoz tértem, egy férfi hang annyit közölt a hangosbemondón keresztül angolul, hogy: "The next stop is: Nitra". Össze is szedelődzködtem nagyon is hamar, mert nem akartam Nagyszombatig utazni. 

Arra számítottam, hogy régészetben gazdag lelőhely révén, tele lesz a környék múzeumokkal, hegymászás után lesz majd hol kiereszteni a fáradt gőzt. A várat így megkerülve, elkezdtem a dombon caplatni felfelé, keresvén egy felvonót, vagy ahogyan azt tótul mondják, "lanovkát"- legnagyobb pechemre egy, az utamba akadt idősebb erdész közölte velem, amit keresek, azt már 2004-ben bezárták. A hegy tetején állt egészen 1921-ig egy Milleniumi emlékmű- amit cseh zsoldosok a talpazattal együtt porig romboltak. Útközben megakadt a szemem egy tájékoztatón, amit fogyatékos szlovák nyelvtudásomnak hála, de végtére is ki bírtam bogózni, mit akart nagyjából jelenteni: "Zobor- hegység: azon Zobor nagymorva vezérről kapta nevét, akit a Honfoglaló magyarok akasztottak fel, egy hegyen álló tölgyfára". Elképzelni nem tudtam, a sokadik szerpentin után, miért annyira közkedvelt ez a hely a környéken lakó (többségében) szlovák lakosok számára kirándulni. Egyszerűen látni lehet rajta, hogy a tájképet számtalanszor megpróbálták már (erőszakkal) megmásítani. Valamikor 2015 körül (ha értesüléseim jók, persze), óriáskeresztet akartak oda emelni- eredménytelenül.

Ráadásul a vár igazi látványosságai, a Vazul- börtön a Szent Emerám püspöki székesegyházzal együtt restaurálás miatt pont zárva voltak. A Kálvária kárpótolt a lyukra futásom miatt valamennyire- a róla nyíló kilátás a Zsibricára, nos az több, mint lélegzetelállítónak bizonyult, így a napom mentve lett valamennyire. A Zsibrica alján fekszik ugyanis Verebély (Vráble), és persze Nemesdicske, a nótában, amikor azt énekeljük, hogy a "Csitári hegyek alatt régen leesett a hó"- valójában ezen környéket, meg persze Alsócsitárt értjük alatta, hol Kodály Zoltán valaha népdalokat gyűjtött.

Ezért talán csak megérte ennyit zötykölődni'- gondoltam, és igyekeztem az utamba akadó helyieket rávenni, lőjenek rólam minél több, előnyösnek tűnő képet, hogy legyen mit este a facebookra feltölteni, és ezzel jó sok lájkot besöpörni.  A Szvatopluk téren igyekeztem minél több szuvenírt, ajándéktárgyat, hűtőmágnest és képeslapot venni, a postán minél több barátnak, ismerősnek ezáltal (már kinek persze tudtam az irányítószámát és levelezési címét) küldeni üdvözletem. Nem mulasztottam el betérni a Billába, hol aztán alaposan bevásároltam a kedvenc termékeimből, amiket aztán Magyarországon biztos nem lehet megkapni (ma még): Kofola, Parenyica,  Slovakia chips, Mlatá Káva, na és persze a kedvenc söröm, a Corgoň Svetlé Leziek, utóbbit több kartonnal- és néztem, hogy a maradék euróim és centjeim miként szálltak a magosba. 

Amíg a vonaton döcögtem Budapest felé, bevallom, egy kicsit sikerült eláznom- az előző párkapcsolatom alig pár hónappal ezelőtt szakadt meg, végérványesen. Abban az időben ha lehet még többet cigiztem, amitől mélyebb és rekedtesebb volt a hangom. Az exem egy szlovák szótár miatt rám írt a messengeren, hogy nála felejtettem- valamit gyorsan hazudtam neki egy találkozóról, és gyorsan le is tiltottam, mert ezt addig a napig el is felejtettem, hogy ki kellett volna ebből a kontaktlistából is törölni. Pedig tipikus párt alkottunk az életben, akik együtt ebédelnek vasárnap húslevest darált hússal, és együtt vesznek ki közös albérletet, s kezdenek el dolgozni a gyerekprojekten. Kézen fogva jártunk, csókolóztunk folyamatában a romantikus programok alkalmával, pakoltuk fel a bárgyú szelfiket, havi/ 2 alkalom átlagsebességgel. Játszottunk a gyerekeknek szánt fajátékokkal az erdei tanösvényeken, körbetekertük bringával a Balatont, 2 alkalommal is elénekeltük a Mennyből az angyalt karácsonykor, és mégis, valami iszonyatosan elromlott a végére kettőnk között. Botrányos keretek között magam mögött bevágtam az ajtót- csoda, hogy rendőrségi ügy nem lett az egészből.

'Az értelmes társas életre született lény, kára vagy java nem attól függ, ami éri, hanem attól, amit tesz. Éppen így erényességet vagy bűnösséget sem az dönti el, ami érzi, hanem az, amit cselekszel"-Marcus Aurelius könyvéből felnéztem egy kicsit, majd láttam, hogy közeledik lassanként a Nyugati, különösen bántotta a szememet  a falon Nagyvázsony madártávlatból lőtt képe, ahogy MÁV lerohadt kocsijait és szolgáltatásait reklámozni akarták. Legszívesebben azonnal letéptem volna a falról és kihajítottam volna az ablakon a környéken flangáló kóbor kutyák közé. Dolgozott bennem az alkohol meg a düh, jó nagyot belerúgtam az egyik székbe, és csak reménykedtem benne, hogy senki nem figyel rám. Aktívan élt emlékeim között az első séta a Gellérthegyen, az első közös fotó a Camponából, a Tropicariumból, kék színű cápás háttérrel- egyszer csak felismertem, hogy megint gyötör engem a szerelmi bánat. Most valahogy nem voltam túl befogadó, az ókori római bölcsességek lepattogtak rólam. 

Hazamentem, de miután lepakoltam, úgy voltam vele, le kéne menni szórakozni egy kicsit. A belvárosi diszkóknak lőttek, 21 után csak a kemény lehúzás megy és az itallapok árai is az egekbe kúsznak- de akkor hova menjek hát?

"Ha vajon a Nyugati pályaudvar nem a földrajzi fekvéséről kapta a nevét, akkor tényleg miről?" tettem fel magamnak a kérdést- "Az itt dolgozók ugyan hány százaléka tudja, hogy Gustave Eiffel tervezte?". 

A felhajított kőnek nem rossz, ha leesik, ahogy nem volt jó az sem, mikor felszállt"- villant be Marcus Aurelius egy sora az eszembe. Előttem 2 fiatal férfi sétált, és egy (számomra legalábbis) szociológiai jellegű kérdést boncolgattak: 

-" Szerinted két hajléktalan verekedésének lehet társadalmi üzenete?"- tette fel a filozófikus kérdést az egyik, mire a másik csak az állát vakargatta, a választ azonban nem tudtam már kikagylózni, mert el kellett vonuljak a hátuk mögött. 

"Traianus IC érkezik Bukarest Nord felől a 2-es vágányra. A vágány mellett kérjük vigyázzanak. Kérjük, az állomás területén ne..."- szállt az őszi éjszakán a fülembe az üzenet. 

Volt kollégáimra, egyetemi csoporttársaimra gondoltam. Voltak, aki elő lettek léptetve, és például emlékszem mind a mai napig valakire, Új- Zélandra került dolgozni, rögbiedzőként, egy amatőr csapathoz. Más saját céget alapított, vagy jobb ajánlatot kapott és átment egy konkurens csapathoz. Olyan is volt, aki (hozzám hasonlóan) független volt, és nem okozott gondot neki egy átbulizott görbe este után, másnaposan bemenni dolgozni. Körülbelül úgy, mint akit kicentrifugáztak. Olyan volt női csoporttársam is volt, aki egyenesen az egyetemi előadásról ment szórakozni, vagy persze fordítva. Aztán persze a gyenge tanulmányi eredményei miatt később "bedaráltatott".

Lecaplattam a lépcsőn, vetettem egy gyors pillantást a gyroszozó felé, és hirtelen megakadt a szemem egy prímáson, aki némi aprópénzért cserébe mindenkinek elkezdett játszani valamit. Egy időre hát én is elkezdtem figyelni, mit "csapat". Őszbeforduló szakállán apró pogácsadarabokat láttam hintázni- kicsit meg is sajnáltam az öreget, és be is tettem a kalapba pár száz forintot, és annyit kértem, játssza el nekem Lakatos Sándortól a "Látod, édesanyám" című magyar nótát. El is kezdte nekem húzni, bár a vonóval néha megcsuklott, s nem egészen úgy adódtak össze a szólamok, ahogy kellett volna néha, ének nélkül meg végképp nem volt az igazi- de mindenképp nagyra értékeltem, hogy egyáltalán megszólaltatta a méltán nemzetközi hírű magyar nótát. 

(Folyt.)

Egyetlen útja van a lélek derűs békéjének - ezt tartsd észben virradatkor, napközben és éjjel: ha lemondasz a választásod hatáskörén kívül eső dolgokról, ha semmit nem tartasz sajátodnak, ha mindent átengedsz az istenségnek, a sorsnak.- Epiktétosz

Nemrég történt velem, hogy 24 órás műszak után szerettem volna hazaindulni autóval. Ehelyett azonban talán a fáradtságtól, talán a kialvatlanságtól, vagy az ebből fakadó kábaságtól kifelé tolatás közben megnyomtam az autóm egy tölgyfa rönkjével. Csodával határos módon azonban sem nekem, sem az autómnak nem esett komolyabb bántódása, a hátsó ablaküveget nem számolva, ami persze ripityára tört. 

Amikor kiszálltam, hogy felmérjem, mi károsodása történt a járműnek (és a nyakamból egyesével szedegettem ki a szemcséket), nem kezdtem neki szidni az aprószenteket, mint korábban szoktam, nem álltam neki anyázni vagy tehetetlen dühömben csak simán hőzöngeni. Helyette magamba szálltam, kicsit elgondolkoztam, és rájöttem, észszerűen történt ami történt. Az önsanyargató életvitelem, a túlterheltség és az ebből fakadó folyamatos stressz volt az, ami dekoncetráltságom okozta: jogosnak láttam hát az okot és az okozatot, mint összefüggést. Hálát adtam inkább az égieknek azért, hogy nem valaki másnak a kocsiját törtem össze, vagy nem valami falnak szaladtam neki vagy esetleg valami középületnek- annál nagyobb lett volna a szégyen.

Mit tudunk tenni az ilyen jellegű stresszhelyzetek (és a kortizol) ellen?

Megragadom a lehetőséget, hogy átugorjam a hagyományos "járjon minél többet a természetbe", "sportoljon és mozogjon sokat", "fogyasszon vitaminban gazdag ételeket" sablonokat, mert az ilyennel rengeteget tömik a fejünk a háziorvosok. Van viszont néhány könnyen alakítható szokásom, ami segíteni szokott nekem abban, hogy bedaráljam a stresszt (és nem egyszer vele együtt a haragot is). 

Például, a következő napra való felkészülés, mint rituálé. Ennek a szokásnak a hatalmát az ókori sztoikus elődeink is felismerték. Én mindig előző este összekészítem a másnapi ebédemet- hogy ne hajnali 4-kor kelljen ezzel szórakoznom, előidézve az "úristen, elkések" feelingjét. Van, hogy előre kihajtogatom a székre a másnapi ruhát - hogy ne verjem fel a családom a zörgéssel. 

Munkába menet igyekszem mindig lassítani egy kicsit. Vagy, amikor otthon vagyok, csak simán gyönyörködni a táj szépségeiben, különösen akkor, amikor kedvenc kirándulóhelyem, a Normafa felé tartok. 

A nevetés fiziológiai és biológiai értelemben véve is javítja nem csak a közérzetet, hanem az immunrendszer erősségét is. 

De az összes közül, amit a legtöbbre tartok, az akkor se más, mint a meditáció. Ami valójában egy rém egyszerű dolog. Napjában jómagam 5 alkalommal szoktam vezérlő értelmem mélyére hatolni. Egyszer felkeléskor, mindig inteni szoktam magam, az adott nap ne legyek kapkodó, se hanyag. Délben, vagy inkább ebéd közben mindig megismétlem: parányi az a földdarab, hol mindennapjaim tengetem, egy apró homokszem vagyok a szélben, semmi más. Majdnem nyolcmilliárdnyian lakjuk a Földet- és én csak 1 vagyok közülök. A rendelkezésemre álló idő, amit az élők sorában eltölthetek, nem több, mint egy fúrófurat. Délután mindig beismerem: általában más a kilőtt nyíl röpte és más az értelemé. Az értelem ráadásul még gyorsabban is repül a célja felé, mint bármi más. Én dönthetek, a sorsom alakulásáról, melyik útra lépek, hogy a helyesre vagy a helytelenre, azt majd az idő eldönti. Engem viszont kényszeríteni ártó szándékkal a világon nem lehet semmire. Este: sose felejtek el gondolni az utolsó órámra. Emlékeztetem magamat arra, rám is ugyanaz a sors vár, mint mindenki másra. Tudatosítom, holnap is úgy kell viselkedjek, hogy lehet, az a nap lesz az utolsó. Elalvás előtt általában mindig gondolok arra, hogy az emberek egymásért születtek. Vagy tanítani, vagy tűrni kell őket, más opció- tényleg nincs.

Ezen mantrák szoktak engem átsegíteni a nehéz napokon.

Akár a tanácshoz intézed szavadat, akár bárkihez, tedd méltósággal, ne túl hangosan- Marcus Aurelius

Mi a különbség vita és veszekedés között? Szerintem a legegyszerűbben a kérdés úgy ragadható meg, hogy az előbbi során kulturált mederben zajlik az eszmecsere (valamennyire), hiányzik a személyeskedés, illetve a másik sértegetése, utóbbi akár tettlegességig is fajulhat. Egy veszekedés során a két (vagy annál több) fél közt hiányzik a közös kódnyelv megkeresése, ez az az állapot, amikor ténylegesen elszabadulnak az indulatok.

A veszekedés alatt rengeteg kortizol halmozódik fel, ami a stresszhormonok felszabadításáért felel. "Alap dolog" az emelt hangnem- ettől gyorsan el is kezdenek a hangszálak fiziológiai értelemben károsodni. Sebes lélegzetvétel mellett a mellkas is általában összeszorul, a tüdő is több oxigént vesz fel- csak hogy a kiabálás létre tudjon jönni. Megfeszülnek a fejünk, nyakunk, vállunk, állkapcsunk izmai. Azt talán mondani se kell, hogy a stressz miatt még jobban belehúz a munkába a szívünk, majd a legvégén: jönnek az érzelmek. 

Krónikusabb a probléma akkor, ha a konfliktusok rendszeresen ismétlődnek. Meg akkor, ha nem veszünk róla tudomást. Ilyen idegállapotok mellett hatványozottan nagyobb az esély a szívbetegségekre, ha folyamatos az (othoni) hadiállapot, az is súlyos stresszforrás, az immunrendszer egyensúlya minimum megbomlik, és ez csak a kezdet. A szívizom után a vese, és a perifériás keringés- egymás után mondhatják fel a szolgálatot, növelve tehát a stroke és a szívroham kockázatát. 

De bármilyen furcsa és meglepő, a konfliktusokból fakadó stresszen kívül még egy dolog tud exponenciálisan sok kortizolt termelni: a magány. A rossz dolgoknak ritkán van érdemi oka, mert azok csak megtörténnek velünk (például a balesetek). 

Hatása minden egyes negatív dolognak van: formálnak, alakítanak minket és a személyiségünket, új utakat nyitnak meg. Meg kell találni az utat, az új élethelyzetből mit tudunk egyrészt mi tanulni, másrészt átadni (ember)társainknak.

Ha megfeszülsz is, az emberek nem kevésbé csinálják azt, amit csinálnak.- Marcus Aurelius

És most kedves Olvasóm, ünnepélyesen megkérlek, engedjük el nyitásként azt a közhelyet, hogy előbb számolj el tízig, mert az összes terapeuta neked tételezzük fel, ezt javasolta. Találjunk közös nevezőt! Abban gondolom, mind a ketten egyetértünk, hogy ha jó életet akarunk élni, akkor sokkal fontosabb a belső világunk rendbe tétele, mint a külvilágban elért státuszunk. Márpedig ahol lehet élni, ott jól is lehet élni: értsd ezt akár a napsütötte Floridára, vagy akár a Vlagyivosztokra is.

Miért kattintottál a blogomra? (Alternatív) elfoglaltságot kerestél, mert unatkoztál tegyük fel a buszra, metróra, repülőre, földkörüli útra induló hajójáratodra várakozás közben? Vagy valóban a lelki békét kerested?

Az én álláspontom az, hogy stresszhelyzet előtt mindig nyúlj a sztoikus filozófia alapeszményeihez. Az első lépés az, hogy elfogadjuk, a tényt, hogy a Föld forog, az évszakok váltakoznak, és változik körülöttünk minden: amit a külvilágban most jelenleg látunk, az csak a csírája annak, ami holnap következik. Ez számtalanszor jobb taktika, mint az áldozat-szerepbe való helyezkedés, vagy épp a fejünk homokba dugása struccok módjára, vagy balga módon abban reménykedni, hogy a dolgok maguktól megjavulnak. Értelmesebb, mint a szebb jövőbe/ múltba beleágyazódni, és ezzel együtt embereket/ csoportokat hibáztatni. 

+1 tipp: 

Ha gyakran dühbe találsz gurulni, ajánlanék egy tényleg jól működni taktikát. Először is, a haragod képzeld el úgy, mint egy gőzmozdonyt, aminek a belsőégésű tüzébe gondolatokkal teszed a képzeletbeli tűzifát, és pöfögve az meg is indul. Én ezt tréfásan, bizalmas közegben egész idáig csak egy, a román nyelvből vett szlengszóval, Mocănița- val illettem. (Ami egy kávédaráló alakú mozdony az erdélyi Felsővisón) A végállomás pedig nem más, mint az önsorsrontó viselkedésformák sűrűn frekventált állomása, amiket korábban otthonról, az iskolából, vagy a munkahelyről az eddig magunk mögött hagyott évek alatt már jól bejártunk, és megismertünk. Békülj ki magaddal! A felesleges pöfögés helyett az ún. megfelelő perspektíva nézőpontot tanácsolom. Lehet ez is ismerős egy kicsit, de mindig tedd fel kényes szitu esetén a kérdést: mit fog ez az ügy számítani 10, 20, 50, 100 év múlva?